Van olyan emléked gyerekkorodból, amikor valamivel nagyon nem értettél egyet, és ennek próbáltál is hangot adni? Kézzel-lábbal magyaráztad, hogy márpedig nem tévedtél, csak egyszerűen másként gondolod azt, amit a veled szemben álló felnőtt. És ahelyett, hogy az érveid, a szándékod meghallgatásra, az érzéseid pedig elfogadásra kerültek volna, csak egy kurta lesújtó mondatot kaptál: „Ne vitatkozz velem!”
Azt gondolom, hogy akár gyermek-felnőtt, akár felnőtt-felnőtt viszonyról is legyen szó, még mindig nem tudjuk helyén kezelni a vitát.
Görcsbe rándul tőle a gyomrunk, igyekszünk elkerülni, vagy legjobb esetben is a többség csak szükséges rossznak tartja, amin gyorsan túl kell esni ahhoz, hogy újra lecsillapodjanak a kedélyek, és minden menjen tovább a régi kerékvágásban.
Az, hogy így viszonyulunk a vitához, rengeteg dolog együttállásából adódik. Az egyik ilyen tényező a tisztelet fogalmának félreértése. Bizonyos nevelési elvek szerint az egyet nem értés, a vita a tiszteletlenség jele, és a helyes reakció egy gyerek részéről az, ha nem kérdőjelezi meg a szülei, vagy más felnőttek véleményét, hanem feltétel nélkül elfogadja. A másik tényező az oktatási rendszerben keresendő, amely szintén inkább az információk zökkenőmentes befogadását részesíti előnyben egy tanórán. Részben érthető, mert a tantárgyak főleg a lexikális tudásra épülnek, és világos, hogy a gravitáció ténye, vagy egy mértani feladat megoldása nem vitakérdés. Viszont épp itt bukik ki a probléma. Az ugyanis nagy gond, hogy alapvetően hiányoznak azok a tantárgyak, amelyekben az érvelésé, a közös gondolkodásé, a kreatív problémamegoldásé lenne a főszerep. Ez a fejlesztő munka elsősorban a szülők feladata.
De mi van akkor, ha a szülő sem ápol közeli barátságot a vitákkal, a konfliktusokkal?
A válasz kézenfekvő. Akkor ilyen mintát közvetít majd a gyermekének. Ha a gyerek nem tanulja meg, hogy egy vitás helyzetben, egy hangosabb szóváltáskor más út is létezik, mint a feszültséggel, megbántással teli parttalan és romboló veszekedés, vagy a békesség kedvéért a problémák szőnyeg alá söprése, és minél nagyobb ívben történő elkerülése, akkor felnőtt korára alig lesz eszköze ahhoz, hogy ő másként cselekedjen.
A jó hír az, hogy a vitákhoz, konfliktusokhoz való hozzáállásunk változhat. Ahogy egyre tudatosabb leszünk, és egyre előrébb lépdelünk az önismeret útján, óhatatlanul észre fogjuk venni, hogy a konfliktusokhoz való hozzáállásunk alapvetően befolyásolja az életminőségünket.
Gondolj csak bele! Mennyi stressztől, aggódástól, és félelemtől menekülhetsz meg akkor, ha nem kell azon görcsölnöd, hogy hogy mondj meg valamit a párodnak, vagy a szüleidnek, munkatársaidnak, főnöködnek, vagy épp a gyermekednek. Ha nem fog azon pörögni az agyad napokig, hogyan állj ki magadért, vagy hogy jelezd, ha szerinted a családban nem jó irányba mennek a dolgaitok. Képzelj el egy olyan ideális állapotot, amikor a legkényesebb témákról is úgy tudtok beszélni, hogy utána egyikőtökben se maradjon tüske.
Na ezért érdemes, sőt szükséges változtatni a konfliktusokhoz való hozzáállásunkon. Ha belátjuk, hogy a vita nem ördögtől való, és egy konfliktus is képes építeni a kapcsolatot, a kommunikációnk egy egészen új szintre léphet. Soha nem késő ezen változtatni, mert hihetetlen mértékben tehermentesíti egy jó konfliktuskezelő, problémafeltáró és megoldó módszer a kapcsolataidat.